A Dombóvár-Gólyavár területén napvilágra került állatcsontleletek tanulmányozását a 2016-os ásatás 1. szelvényéből felszínre került leletanyagon kezdtük, mert ezen a területen a vár 14–17. század közé időszakából négy periódus is elkülöníthető.
Az első pár száz állatcsont vizsgálata azt valószínűsíti, hogy leggyakrabban szarvasmarhát fogyasztottak a vár lakói, de rendszeresen terítéken volt a sertés, a juh (és kecske?), a házityúk, a vadászott állatok közül pedig a mezei nyúl. Ritkábban fogyasztott emlősállat volt még a ló, a szárnyasok közül pedig a lúd és a fogoly. Halcsont szintén elvétve került eddig elő. Ételmaradékról lévén szó, a kutya hiánya a leletanyagban a várakozásoknak megfelelő, ám néhány rágásnyomot viselő csont közvetett módon utal e faj jelenlétére a várban, valamint a konyhahulladékhoz való hozzáférésére.
A zömében kifejlett szarvasmarhákból származó leletek arra engednek következtetni, hogy a már optimális testsúlyt elért példányokat vágták le, amelyek azonban nem voltak még annyira idősek, hogy sérülések vagy egyéb betegségek nyomai nagy számban jelentkeznének a vázrészeken. Ezzel ellentétben a juh- és kecske(?)-, valamint a sertésmaradványok csak fele-fele arányban voltak elcsontosodva, bizonyítván, hogy ezekből a fajokból nagyobb arányban vágtak le fiatal egyedeket. Két magzati korú malaccsont az anyaállat vetélésére utal. A szárnyasok zöme kifejlett példányokhoz tartozott, ami valószínűleg összefügg a levágásukat megelőző másodlagos hasznosításukkal (tojás, toll, stb.).
Az archaeozoológiai leletanyag valamennyi fajból a koponyától a lábvégekig tartalmaz vázrészeket, ami az állatok helyben történő vágását és feldolgozását bizonyítja. A csontok 14%-án látszik darabolás és vágás nyoma. Bárddal jellemzően a nagytestű emlősöket (szarvasmarha és ló) darabolták fel kisebb-nagyobb egységekre, általában az ízületek mentén, a csontcsövek közepén ejtett vágások pedig a velő kinyerésére irányulhattak. Finomabb késnyomok a csigolyákon és a bordákon észlelhetők, utalván a gerincoszlop-közeli izmok aprólékos lefejtésére.
Az állatcsontok esetleges megmunkálására eddig egy 48 mm hosszú „csontgyűrű” utal, amelyet egy marha sípcsont csöves részéből fűrészeltek ki. Jelenlegi formájában, valamint használati nyom híján ez a darab inkább csak nyersanyagként vagy műhelyhulladékként, semmint eszközként vagy akár félkész tárgyként értelmezhető.
A rágás- és vágásnyomokon kívül az állatcsontok 5%-án különböző mértékű hőhatás jeleit is észlelni lehetett. Ezek a barnás foltoktól vagy a teljesen barna felülettől a feketés foltokon át az égésnyomokig és kalcinálódásig terjednek.
A leletanyagban eddig kirajzolódó szarvasmarha–sertés–juh és kecske gyakoriság szerint a dombóvári Gólyavár jól illeszkedik a Kárpát-medencéből ismert kisvárak és nemesi rezidenciák közé. Noha a középkori Magyarországon a lóhúsfogyasztás leginkább a falusias lelőhelyekre volt jellemző, különösen az Árpád-kor idején, ennek a szokásnak a fennmaradása – még ha sokkal kisebb mértékben is –, de tetten érhető némelyik városi és uradalmi lelőhelyen, valamint a későbbi korszakokban is (pl. Szabolcs-Földvár, Árpád kor; Vác-Piac utca, 14–15. század; az Erdélyben fekvő Felsőrákos-Rika vára, 12–13. század; a szintén erdélyi Szilágysomlyó-Vár, 14–15. század; Buda-Csikós udvar, 16–17. század).